Elegem van mindenből. A fejfájásból, az analízisből... tényleg, mindenből.
Arra jöttem rá, hogy hiába a vágyaim, mind arra vannak, hogy ne tudjam őket megélni, és szomorkodjak miattuk.
Kezdve a színházzal. Eltűnt az életemből, pontosabban én hagytam el. A tanulás miatt. A megélhetés miatt. Az ország helyzete miatt (320 az euró)...
Aztán a barátok. Azt vettem észre csak, hogy folyamatosan tűnnek el az életemből. Úgy kezdődött az egész, hogy nem volt pénzem beülni sehova, és akkor inkább lemondtam a találkozókat... télen sajnos már hideg van ahhoz, hogy egy parkba leüljünk, vagy sétáljunk. Itthon meg nem nézték jó szemmel, ha vendéget hívok. Most már szerencsére más a helyzet.
A barátaim épp olyan elfoglaltak, mint én. És csak az igazán fontos dolgokra marad idejük: tanulás, párkapcsolat, család, otthoni kötelezettségek (már ha van), és egy kis szabadidő önmagukra. Sajnos nekem is nagyon nehéz beletuszkolni a naptáramba egy találkozót, de én úgy érzem, mindent megteszek azért, hogy legyenek barátaim. Régen ez nem így volt, akkor természetesnek vettem, hogy ott vannak. Már nem.
Kezdve, hogy Zsuzsival totál lemaradtunk egymásról kb. 4 éve, ez az egyik nagy fájdalmam. Szerencsére ő nagyon kedves és nyílt hozzám még mindig, ha találkozókról van szó, de neki már megvannak a saját barátai, a baráti társasága. Na igen. Nekem ilyenem nincs.
A második nagy fájdalmam az a tortúra, amit Martinkával kellett átélnem (valószínűleg karmikus, mert tudatában nem voltam az egésznek), és emiatt megromlott a barátságunk. Volt egy idő, amikor azt mondhattam róla: a legjobb barátnőm. De mára sajnos nagyon eltávolodtunk egymástól. Semmit nem akarok erőltetni. Csupán konstatálom, hogy egy értékes embert veszítettem el.
Viszont nyertem két értékes embert. Jucit és Edét. Az egyetemen ismertem meg őket, és az elejétől kezdve érzem, hogy a barátaim. Csak sajnos még most sem merem nekik a valódi arcomat mutatni, mert félek, hogy elveszítem őket.
A valódi arcomat már nagyon rég fedtem fel bárkinek is. Ha jobban belegondolok, talán legutoljára a színházban történt ez. A színészek valamennyire ismerhetnek. Lehet, hogy emiatt is hiányzik nekem a színház?
A kapcsolatomban sem tudom az igazi énemet élni. Annyira nem vagyok ez. Néha igen, a jobb pillanatokban... amúgy meg nem. Úgy érzem, sokkal értékesebb ember voltam egyedül. Azon a nyáron, amikor bemutattuk az Oidipuszt. Az önmegvalósításom a színház és a költészet lett. Amióta rendszeresen jártam próbálni egy csodás rendezőhöz, amióta költőmesteremet megismertem, és együtt dolgozunk, azóta lettem önmagam. Örömömet leltem a munkában. Nem gondoltam arra, hogy egyedül vagyok. Tudatomra ébredtem. Még Istenben is hittem.
Most... már egy éve, roncs vagyok. Többször is gondolkoztam dolgokon, melyeket azért nem valósítottam meg, mert egyrészt félek a fájdalomtól, másrészt mindig eszembe jut Nagyi, meg Örki. Nagyi. Nagyit nagyon szeretem, elmondhatatlanul. Nagyi a legcsodálatosabb lélek az életemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése